Folyton így kezdődött. Javier halkan lépkedett a nedves kővel burkolt padlózaton. Az ismerősen suttogó hely, akár egy rég elfeledettnek hitt érzés, melyet amióta csak józan eszét tudta, tagadott. Igyekezett lendületesen eltaszítani gondosan megfontolt útjából. Egyébként is, meg jelenleg ezen a helyen bolyongva is. Ugyanakkor tiltakozó lelke mélyén kifogástalanul ismerte. Félhomály uralkodott. A helyet egymásnak préselt mocsaras sziklák tartották össze. Természetes fénynek beszűrődni majdhogynem egyáltalán nem hagytak teret. A fiú meggyőződése volt, hogy éppen nincs mitől rettegnie. Csupán a rá nem kézenfekvő érzelmeket kényszerítő atmoszféra nyugtalanította, késztette didergésre. Elvégre az élők közül egyedül csakis ő tartózkodott a folyosókon. A némán sikoltó arcokat pedig morálisan megtörhetetlen energia tartotta rácsok mögött, melyeket Javier a nyomasztó sötétséggel egyenlőnek vélt látni. Néhányukat egy rácson kívül álló tisztán látja. Ellenben amit ők látnak, az puszta sötétség. Javier egyszerűen tudta. Holott sejtelme sem volt a börtönszerű hely felől. Legalábbis önmagával ezt akarta elhitetni.
Hideg is volt a fogdák között, főleg hogy tétlenül bolyongott. Csupán elszenvedte az ittlétét. Noha merre is volt az az itt? A levegő, mintha egykor erős, előretörő szél lett volna. Az is pusztán foglyul esett. Nem mozdulhatott, nem szólhatott többé. A fiú arra vágyott, bárcsak már jó erősen belekapna végre a hajába, s ne csak susmorogna állandóan. Attól enyhülne a zaklatottsága. De a szél nem mert mozdulni.
Még a padlón heverő nedves, émelyítő szagot árasztó por képezte dombok sem ingerelték annyira, akár ez a suttogó érzelem. Nem is esett nehezére egyszerűen átsétálni a buckákon. Talpai alatt ugyanakkor a harcmezőre emlékeztették.
A hely sajátos csendjét tompán visszhangzó nyöszörgés festette alá egy távolibb cellából. És Javier lépteinek zaja, reszkető lélegzete. Olykor egy-egy vízcsepp, mely a födémről zuhant alá, s szétfolyt a padlókövek rései közt. Javier csodálkozott, hogy az ő fejére egy sem hullott még eddig. Felemelte tekintetét, mikor egyenesen felé egy újabb csepp zuhant alá. Nem csapódott a fiú homlokának. Gond nélkül átpottyant a testén, s a sziklapadlónak csapódott. Sejtette. Nem volt itt. Ez a börtön nem volt valódi. Ugyanakkor magának sem vallotta be, hogy minden bizonnyal már hallott erről a helyről. Javier csökönyösségét a továbbiakban is fenntartva ismét bolyongani kezdett a fogdák közti folyosón, az idegőrlő susmorgás társaságában. Tüzetesebben eddig még nem nézett a rácsok irányába, bár a csendből ítélve nem sok foglalt cella mellett sétálhatott el eddig. Közömbösen végre oldalra tekintett. Jól sejtette. Egy teljesen üres cella, mint ahogy az azt követők is. Nyoma sem volt annak, hogy a közelmúltban rá nézett volna egyáltalán bárki.
Egy lépcsőfordulóhoz érkezett, melynek teteje tátongó sötétségbe veszett. Javier szellemileg igyekezett nem engedni, hogy meghassa. A susmogás végre abbamaradt. Ellenben a levegőt halottabbnak érezte maga körül. Még mindig elfojtott volna magában minden lehetséges érzelmet. Ámbár a kétes dallam hiánya füléből minden másnál jobban aggasztani kezdte. A lépcsőforduló nem volt jó jel. Sietve hátat fordított neki. Ismételten bolyongásba fogott volna, ha hirtelen meg nem üti fülét egy füttyszó. Javierben megannyi év eltelte után először fagyott meg a vér. Gyors dallam volt, a susmogó nótához hasonló. Végigfutott a fiú hátán egyfajta halálfélelem. Gondolatai rég voltak ennyire keszekuszák. Biztosan csak azt tudta, hogy reménykedett. Reménykedett, hogy csak egy cellában dalolászik valaki, gondosan megtagadva a szabadságtól. A fütyörészés nem maradt abba. Habár nem távolodott, nem is közeledett. Így Javier lesütött fejjel szedni kezdte lábait. Nem lépkedett valami hű de gyorsan, léptei mégis lelassultak, amint realizálta, hogy a füttyhang irányába tart éppen.
Mély levegőt vett, majd kifújta azt. Holmi belső rettegés érzése nem állhatott útjába. Nem állt meg. Egyre inkább közeledett a füttyszó irányába, s egyre inkább nem érezte a lábait. A végén már úgy érezte, mintha repülne, lábai oly könnyeden szállították hangtalanul, céltudatosan. Egyszerre csak arra eszmélt fel, hogy közvetlen egy szagos cella mellett lábai egyszerűen a földbe gyökereztek. Közelebbről bizsergette dobhártyáját az ismerős hangzású nóta. Oldalra fordította a fejét, maga sem tudta, miért. A cellában lakozó sötétség akár a lépcsősor tetején. Kitartóan bámulva idővel képes volt kivenni egy alakot, aki sötétebbnek hatott az őt körülvevő árnyakhoz képest (már ha ez lehetséges volt). Körformája emberinek látszott, viszont kuporgott, így Javiert nem győzte meg. A cellával szemben ácsorgott, s a fütyörészést hallgatta. Enyhén hamis volt. Hirtelen viszont abbamaradt. A fiú visszafojtotta lélegzetét. Biztosan hallotta errefelé járkálni. Biztosan azt is érzékelte, hogy egy ideje a rácsok előtt szobrozik, és nem ment tovább.
Javier mozgást érzékelt az idegen felől. Árnyéka felegyenesedett.
– Az ajkaimat készülsz lemetszeni? – szólt hideg hangon a rácsok mögül.
Javiert mintha jeges vízzel öntötték volna nyakon. Kétségkívül ismerte ezt a hangot. Csak a kevésbé fagyosan csengő változatát. Ha több ideje lett volna már távol, talán soha rá sem jött volna, ki is szólt éppen hozzá a tömény homályból.
Amióta csak belépett ide, a hely igyekezett felette átvenni az uralmat. Ezúttal sikerült majdnem teljesen megtörnie. A fiú szemei meglágyultak. A rács felé nyúlt, s az egyik vasrúd köré csavarta ujjait.
– Clyde?
Csend. Majd zörgés, halk léptek zaja, s a rács mögött lakozó sötétségből felbukkanó régi barátja.
– Javi.
A fiú nem sokszor látta Clyde-ot szemüvege nélkül. Úgy fürkészte barátja arcát, mintha ezer éve már nem látta volna. De nem ez volt a helyzet. Ezer év ugyan még nem telt el, viszont kétségkívül el fog Clyde nélkül. A fiú barátja még közelebb lépett, jobb kezét Jaycére csavarta. Érintése meleg volt. Ellenben az ő tekintete üresnek hatott. Megfeledkezve magáról, másik tenyerét is a rácsra helyezte.
Szikra. S Clyde felszisszent. Mindkét kezét elkapta a fémrudakról. Káromkodott. Fogait összeszorítva szemei elé emelte remegő kezeit. Jóformán az összes bőrt leégette a bal tenyeréről.
Javier állkapcsában egy izom megrándult. Ő is lassan leemelte a fémrudakról tenyerét, majd alaposan szemügyre vette azokat. Az ő bőre semmit nem érzékelt.
Clyde hevesen zihálva kapta a fiú felé fejét a félhomályból.
– Miért?
Javier nem válaszolt, csak értetlenül meredt irányába, egyben aggódván, amit most már ha megkérdeznének tőle, be is vallana. Ábrázatába azonban belekorosodott a hideg, érdektelen tekintet.
Barátja a rácsok mögül remegő kezeiből könnyes szemekkel tekintett fel Javierre. A fiú azonban csak letelepedett Clyde cellájának rácsaival szemben a nedves kőpadlóra.
– Clyde? – szólította könnyűszerrel barátját – Mi ez a hely? – tekintett végig a sötétbe nyúló folyosón. Javier nem hangzott azonban felettébb érdekelten sem a helyet illetően, sem barátja sérülését illetően. Nem volt valódi.
A fiú barátja kezeit leengedve, szintúgy a nyirkos kőre rogyott. Elkente könnyeit.
– Nagyon jól tudod mi ez a hely, Javi. – beszélt, egy csipet fájdalom sem érződött már a hangjában.
Javier fejét nem ingatta vissza Clyde irányába. Csendben pislogott pár pillanatig, a sötétbe merülő folyosót pásztázva.
– Nem igazi.
– Nagyon is igazi.
A fiú röpke pillantást intézett Clyde elbizakodott hanglejtése hatására.
– Te halott vagy.
– És ki ölt meg?
– Nem én.
– De azt akartad, hogy meghaljak. – Clyde tekintetével szúrta Javiert.
A fiú állta barátja pupilláit.
– Csak élni akartam, és pont rossz helyen voltál.
– Hagyjuk már, ezt te sem hiszed el.
Pár csendes pillanat elteltével horkantott egyet. Ismét végigtekintett a fogdák előtt húzódó folyosón.
– Szóval ez a lelkiismeretem vagy mi a tosz? – vigyorgott zordan Javier. – Helytálló – pillantott vissza Clyde irányába.
– Röhöghetsz, de olyasmi – érkezett a közönyös válasz.
– Ne már, Clyde – rántott egyet vállán Javier. – Nincs jobb dolgod odaát, mint belerondítani az álmaimba? Ráadásul egy börtönben rohadsz, aminek rácsaihoz hozzá sem érhetsz, mivel a tudatalattim pontosan ugyanolyan, mint az ép eszem. Kínoz téged – szólt a fiú ismét, hetyke mosollyal.
Clyde fél szemöldöke felszökött az „épp ész” említésén.
– Egy dologban igazad van, ez a börtön itt egy koholmány. Persze rajtad kívül. És én sem, meg a többiek sem vagyunk igazán azok, nincs igazam?
Javier horkantva kuncogott. – Igazán megható.
Clyde vonásai most először viselkedtek emberien. Nem bírta megállni, hogy ne forgassa a szemét Javier nemtörődöm hangsúlyán.
– Nem bírsz elengedi, de kiengedni sem – szólt ismét.
Javier ráncolta a homlokát. Bal tenyerét a ragacsos padlónak nyomta, s karjára támaszkodott.
– Aha. És gondolom a kettő nem ugyanaz, ha így mondod.
A barátja türelmetlenül sóhajtott. Térdeit a mellkasa elé szorította.
– Nem bírsz elfelejteni, de nem bírsz megbékélni sem basszus. De tudod, ezekre igazán magadtól is rájöhetnél, ha nem játszanád még ilyenkor is a flegma gyökeret.
– Nem az én hibám volt. Se te, se senki.
Clyde még egy darabig méregette a fiút. Szavaikkal fakadó leheletük képes volt hevíteni a rájuk telepedett fagyott levegőn. Javier barátja felegyenesedett.
– Fogd meg ismét a rácsot. És add ide a cipőd.
Javier furcsálta barátja utasításait. Ő is talpra állt. Kezeit tarkója mögé emelte.
– Mi a francnak kéne neked az én cipőm?
Clyde letekintett Javier cipőire.
– Ez a hely tele van hullákkal. És te vagy az egyetlen barom, aki képes lenne nem kikerülni őket, inkább egyenesen átsétálni foszló testükön. Szükségem van arra, ami a cipődbe ragadt róluk, hogy elporlasszam a rácsokat rajtad keresztül. Mivel ugye én nem érhetek hozzájuk.
Javier nem tudta megállni, hogy ne kuncogja el magát.
– Ez elég betegen hangzik.
Barátja vállat vont.
– Ne rám fogd. Ez a te morbid lelkiismereted.
Javier ajkain továbbra is jelen volt mosolya. Lábáról egyenesen átrúgta a rácson fél pár cipőjét. Clyde felkapta, s megfordította. Talpa mintázatának réseibe megannyi fajta kosz ragadt.
– Tehát ezáltal „kiengedlek?” – gúnyolódott a fiú.
Clyde figyelmen kívül hagyta a megjegyzést. Lehajolt, s a kőpadlónak paskolta a cipőt. Végignyalt tenyerén, s beletenyerelt az arról levált apró koszkupacba.
Javier érdeklődve figyelte barátja mozdulatait. Az a nagyképű mosoly még mindig az ajkain húzódott. Félkézzel megragadta az egyik fémrudat. Clyde összedörzsölte a tenyereit, majd a fiú kezére helyezte azokat. Suttogni kezdett valamit. A fiú semmi különös történést sem érzékelt, mindössze Clyde szorítása erősödött. Barátja szemeit nem csukta be, a semmibe meredve koncentrált. Idővel bekövetkezett egyfajta égető érzés Javier tenyerében. Egyre erősebben szorította a vasrudat, de igyekezte állni. Egyszerrecsak az már nem érződött annyira stabilnak, hiszen porladni kezdett. Alulról felfelé. Apró késéssel a mellette húzódóak is. Ez meglepte. Arra eszmélt fel, hogy már csak a levegőt markolják Clydedal. Barátja abbahagyta a kántálást, s felemelte állát. Javier égett szagra figyelt fel. Gyorsan elkapta a kezét Clyde szorításából. Tenyerét kibontva, hamu ömlött a földre, majd a maradékot is letapsolta. Az égető érzés elmúlt, tenyere sem nézett ki különösebben. Pusztán a hely játéka lehetett ez is.
Clyde nem fáradozott arra várni, hogy Javier összeszedje magát. További gúnyos megjegyzéseihez meg egyáltalán nem volt semmi kedve. Egyenesen elindult a hosszadalmasan elnyúló nyirkos folyosón. Javier igyekezett felzárkózni. Barátja társaságában már merészebben vette szemügyre a mellettük húzódó cellákat.
– Ahhoz képest, mennyire egy borzasztó ember vagyok, nem sokan raboskodnak itt.
Barátja nem méltatta válaszra csipkelődős szavait.
Clyde egy szokványosan sötét, üresnek tűnő cella előtt állt meg. Rácsainak döntötte hátát, karjait keresztbe fonta. Ezek nem égették meg. Némán tekintett a fiúra. Javier homlokát ráncolva közelebb lépett a cellához. Arcát két vasrúd rése közé igyekezett préselni, s hunyorítva bámult a feketeségbe. A sejtelmes suttogás erőt vett dallamán. Halkan kezdett duruzsolni a fiú fülébe ismét. Javier idegesen a hajába túrt. Szemei jóformán pislogást mellőzve meredtek a fogda homályába. A feketeségéből szipogásra lett figyelmes.
– Tudod – kezdte Clyde közönyösen –, akiket főként el akarsz felejteni, azok szenvednek miatta a leginkább.
Javier arcára immár evidens zavarodottság ült ki. Tekintetét nem fordította el a cella felől. A szipogó alak körvonalait próbálta tüzetesebben szemügyre venni. Fülében a suttogás mellett egy letűnt emlék kezdett csengeni. A második világra jövetele. A második legelső emléke. Eleinte a képekkel járó illatok s ízek melegséggel árasztották el. De előbb-utóbb a nosztalgia verte kiábrándító pofonját a fiú arcába.
– Anya? – szólt a kuporgó alakhoz.
A szipogás halkult. Nyilvánvaló hang nem járt vele, csupán lélegzetvételek, így Javier nem lehetett biztos megérzéseiben. Habár az egész börtön képének hallucinálására saját elnyomott érzései késztették, csupán felszínes dolgokban volt a fogdákat illetően határozott. Emlékei elmosódtak, mindössze a csendes dallam keringőzött még mindig dobhártyáján.
Clyde végig némán Javieren tartotta tekintetét.
A fiú a rácsnak szegezte markát, s rángatni kezdte a vasrudakat. Tisztában volt vele bár, hogy ennek semmi haszna. Kétségbeesésében nem tudta miképp cselekedjen. Ez érzéseket mostani életében jelen pillanatban tapasztalta legelőször. Az emlékképeket sosem merte felidézni. Valamilyen oknál fogva eddig nem is jutott eszébe. Most először kezdett emlékezni rá.
– Javi… Javier.
Édesanyja hangja. Kételyek ugyan kavarogtak szívében, hisz nem emlékezett tisztán. Ajkai remegtek, képtelen volt szólni.
A szipogó alakot a fiú lassan felszínre törő emlékeinek szele megragadta, s hátára borította. Tompa hanggal csapódott a nedves padlókőzetnek lomha teste. Javiert sokkos révedezéséből egy furcsa érzés zökkentette ki, melyet a lábainál érzett. Leszögezte tekintetét. Lábfejei vérben úsztak. A tócsa egyre csak terjedt. Tekintete végigvezetve rajta visszatért a rácsok mögé. Tisztábban látott. Némán nézett előre. A hátán fekvő alak vére teljesen beborította arcát. Haját átitatva csomósította tincseit.
– Anya… – sóhajtott Javier. Továbbra is folyamatosan fennálló büszkesége azonban nem engedett könnyeket szökni szemeibe.
Nem tekintett Clyde-ra, de egyértelműen felé intézte szavait.
– Elég. Ez nem az én hibám. Nem én tehetek róla – beszélt. Hangja mondata végére elcsuklott. Édesanyja emlékét kémlelte továbbra is.
– Tudod, mi a te bajod? – szólt ismét hidegen a barátja. – Ahogy már mondtam, nem bírsz beletőrődni. Nem akarsz beletörődni bosszú nélkül, de túl gyáva vagy bosszút állni.
A fiú barátja közelebb hajolt arcához, heves beszédével pár csepp nyála Javier arcába fröccsent. Rögvest Javier vállát ragadva erőből a szemben magasodó vasrácsoknak vágta. Nem mászott ki képéből.
– Inkább elfogadod, hogy továbbra is az a masina rendelkezzen feletted. Hogy mindent ráfoghass. Hogy ne gyötörjön a gyász, azt meséled be magadnak, hogy mindezt a te akartad. Mikor még én is tudom, hogy rohadtul nem.
Clyde dühtől szikrázva könnyedén dobálta a fiú testét. Ezúttal a mocsaras földre taszította. A hely beleremegett, mint ahogy Javier lelke is. A börtön sziklái nem enyhültek a remegésben. Javiernek nem volt sem kedve, sem ereje újból felegyenesedni. Tűrte barátja szavait. Tűrte az emléket, a vele járó látványt. És tűrte, hogy a mocskos padlóra kényszerítsék. Egyre csak vízcseppek özönlöttek át lidércszerű testén, ahogy azok sebesebben kezdtek potyogni a mennyezetről a hely rengése hatására.
– Arról tényleg nem tehetsz, amit az a masina művel veled – magasodott felé Clyde, hangja harsányabb, mint általában.
Egy rúgást mért a fiú oldalába, őt ezzel fújtatások közepette magzatpózba kényszerítve.
– Viszont arról, hogy erővel el szeretnél felejteni minket, arról igenis te tehetsz.
A börtön sziklafalai egyszeriben megrepedtek, s ízekre hullottak. Robajuk elnyomták Clyde hangját. A lendület magával ragadta Javiert, a sziklák irányába lökte. Iramos szelek használták ki erejüket elgyengült testén. Vonszolták, s csapkodták akár egy ócska rongyot. Eszük ágában sem lett volna segíteni rajta, s inkább könnyíteni elhullásán. Erejük fölényében szívesebben gúnyolódtak a fiún. Ő a szemhéjait alighogy ki bírta nyitni. Potyogó könnyei elmaradtak felette. Még mindig önhittel telve magában inkább a sajgó oldalára fogta őket. Clyde-ot nem látta többé. A börtön kövei hullottak csupán vele együtt a sötétkék végtelenségbe. A suttogott dallam többé nem visszahangzott a fülében. Pusztán az emléke nem bírta kifészkelni magát Javier elméjéből. A szelek meglepetésére hamar gyengéden szállingóztatni kezdték testét.
Tudta, hogy ez a hely nem valódi. Mind ennek sose voltak, sose nem is lesznek következményei. Nem Clyde beszélt hozzá, s nem az anyját látta. Nem kéne agyalnia rajta.
Amint szokványos döntésére jutott a fiú, már nem cirógatta sokáig a gyengéd szellő. Viharos légmozgás kapott bele ruháiba ismét. Kímélet és türelem nélkül igyekezte lökdösni zuhanó testét az alatta suhanó sziklatörmelék felé. Először a térde. Majd a háta. Majd Javier homloka jókora erővel csapódott egy éles sziklának.
Tüstént felült, s megdörzsölte szemeit. Átható sajgás kínozta koponyáját. Széjjelnézve észlelte, hogy a megszokott mennyezet alatt a szokásos dunyha takarta testét. A hajnalban hasadó nap élénk, meleg sugarai estek át az ablakon. Festményük elnyúlt a csupasz parkettán, később felkapaszkodott a falra. Hunyorított, vele együtt elfogta a borzongás. Méginkább paplanja alá csúszott. Csendesen meredt maga elé, friss emlékeivel kirakósozva. Párnája irányában rezegni kezdett valami. Sóhajtva arra kapta a fejét, majd nyújtózkodva kezébe vette telefonját. 6:30. Folyton így ért véget.
