Vizet fakasztottam a sziklából újra:
Mózes lennék? törvényt hozó hegyek hátán?
Pedig engem nem segített helyes útra
se Isten, se bokor, se népem, se sátán.
Szánakozik közben rajtam a szűz Vadász,
majd kecses felhőközi bújócskára hív,
hisz tudja, nem vagyok én annyira ádáz,
s arcára, lám, kiül a pironkodó pír.
Eljött. Itt van. Sajnos mennie kell lassan.
Elered szépen az Ő könnye is, zokog:
elmossa az éjt, mint bűnömet a harmat.
Könnyünk olyan, amilyet színész toboroz.
Térdre borulok hát, s feltépem a sziklát,
ütöm, vágom, apró darabokra töröm,
a tengerbe söpröm minden egyes titkát.
Vizet többé nem fakaszt bánat, se öröm,
egy dolog maradt: elrohadni, mámorért!
Lebomlok, hadd legyen belőlem föld, humusz,
talán még nőhet belőlem pár százszorszép…
s élhetek ártatlanul tovább. Posztumusz.