Vizet fakasztottam a sziklából újra:Mózes lennék? törvényt hozó hegyek hátán?Pedig engem nem segített helyes útrase Isten, se bokor, se népem, se sátán.Szánakozik közben rajtam a szűz Vadász,majd kecses felhőközi bújócskára hív,hisz tudja, nem vagyok én annyira ádáz,s arcára, lám, kiül a pironkodó pír.Eljött. Itt van. Sajnos mennie kell lassan.Elered szépen az Ő könnye is, zokog:elmossa az éjt, mint bűnömet a harmat.Könnyünk olyan, amilyet színész toboroz.Térdre borulok hát, s feltépem a sziklát,ütöm, vágom, apró darabokra töröm,a tengerbe söpröm minden egyes titkát.Vizet többé nem fakaszt bánat, se öröm,egy dolog maradt: elrohadni, mámorért!Lebomlok, hadd legyen belőlem föld, humusz,talán még nőhet belőlem pár százszorszép…s élhetek ártatlanul tovább. Posztumusz.