Új napra virradt. Éreztem, amint a nap fénye rávetült nem különösebb színű bundámra. Jó
érzést keltett bennem, amint mások szerint kissé „csontos“ és „nyeszlett“, de erős testem
átjárta a melegség. Még behunyt szemmel jó alaposan és jóízűen elnyújtózkodtam. A nagy
összpontosításban oldalt a nyelvem is kikandikált.
Na de elég is volt a lustálkodásból! Hiszen Andor már bármelyik percben megérkezhet
a szokásos találkahelyünkre! Amellett a nem túl híres mediterrán étterem parkolója szélén. Fel
is ugrottam, s felmértem a terepet. Erről a kisebb dombról pont rá is láttam a helyszínre. Az
étkezde felé vettem az irányt. A nyelvem még mindig a számon kívül, szinte velem együtt
izgatottan száguldott. Bár őszintén, pont ez akkor fel sem tűnt.
Az én becsületes nevem Agyag, vagyis barátom, Andor így nevezett el, mondván: a bundám
színe emlékezteti arra az esetre, mikor éppen élelmet ment lopni még a város másik felén
jóval a születésem előtt, s ott jókora adag világos barnás színű agyagot zúdítottak
vörös nyakába a kajálda tulajdonos emberi lények. Igaz, számára nem egy szép emlék,
s hallgatni sem túl kellemes, de eleinte kölyökkoromban én is csak egy jókora púp voltam
a hátán (a termetem sose hagyd, hogy megtévesszen). Így szeretem azt gondolni, hogy
akkoriban a pillanat hevében csak pont erre tudott gondolni engem illetően. Azóta már
teljesen más lett a kapcsolatunk. Vagyis már lassan múltbéli emlékként kezdem hivatkozni
a barátságunkra. Ugyanis én minden egyes nap a megbeszélt időben ott ücsörgöm a parkoló
peremén őt várva, de már egy hete se híre, se hamva Andornak. Igaz, a legutóbbi
alkalmakkor, amiket együtt töltöttünk, sokszor említette, hogy el fog jönni az a pillanat,
amikor már egyszercsak nem lesz többé mellettem. Azt mondta, hogy akkor ne féljek majd
a saját sarkamra állni, és saját szabályaim szerint uralkodni a város utcáin. De mindezek
ellenére még mindig úgy érzem, hogy van remény. Ugyanis meglátogattam ezügyben a pár
éve létrejött Rokkant Mancsokat is, akik mindennél jobban ismerik őt. Ők szintúgy azt
gondolták, hogy még nem jöhetett el számára a „vég”. Nem végsősorban azok a fajtiszta
pudlik aztán tényleg nagyon őszinték! A legőszintébbek az egész negyedben, de sokak szerint
talán az egész világon is! Példának, szépítés nélkül a legelső találkozásomkor velük
a legfiatalabb közülük, Kerge közölte velem, hogy ritka csúfságosan unalmas és „tipikus”
látványú bundám van, a másik két nővére pedig helyeselt. Én meg nem vagyok az
a kimondottan sértődékeny alak, elismertem a kritikájukat, s beletörődtem. Nem mintha eddig
rajtuk kívül már ne hallottam volna megannyi más különböző emberi lény szájából pontosan
ugyanezt. Andorral kapcsolatban annyit mondtak, hogy folytassam a várakozást, majd csak
egyszer megjelenik. Lehetséges, hogy a szomszédos negyedben akadt dolga, és engem azért
hagyott itthon, mert egyelőre még csak feltartanám. Megértem én ezt is, de legalább szólhatott
volna róla. Nem kell titkolnia, hiszen nem sértődtem volna meg, csak legalább tudtam volna,
hogy melyik naptól kezdve lenne értelme ismételten a szokásos helyünkön várakozni rá.
Pont ebben a pillanatban kerültem olyannyira közel az étterem parkolójához, hogy szabadon
ráláttam az egészre. Még a szélére is. Hirtelenséggel fékeztem meg magam. Kilógó nyelvem
jóformán a pofámba, az orromnak csapódott. Ez már felhívta rá a figyelmem, s illemtudó
ebhez méltóan komótosan visszahelyeztem a szám üregébe. Tisztes távolságban, az étterem
parkolójától pár méterre a talajra helyeztem hátsómat, s a nyakamat kezdtem nyújtogatni.
Tekintetemmel Andor formája után kutattam. Reménykedtem, hogy feltűnik, s mikor
meglátom, ó de nagy öröm önt majd el. De akármennyire messzire is szerettem volna
elnyújtani a nyakam, Andor ismételten sehol.
Fújtattam egyet. Ha valaki észlelte volna, egyből leolvasta volna ábrázatomról a
hangulatomat. Bosszankodónak hatott, emellett idegesnek és fáradtnak is. Ugyanis már réges-
rég belefáradtam a várakozásba. Megelégeltem a dolgot. Nem tudom, eddig leesett-e, de
túlságosan türelmes eb sem vagyok. Elhatároztam, hogy ismét meglátogatom a Rokkant
Mancsokat, s beszámolok nekik mindenről, ami az utolsó találkozásunk óta történt, azaz a
semmiről.
Felpattantam, s kissé nyugatabbra vettem az irányt. Az utcák között rohangásztam, az emberi
lények lábai alatt, mire a legtöbbjük csak lehurrogott. Én megpróbáltam a nagy siettségemben
mindegyiküktől bocsánatot kérni, bár már elég régóta morfondírozom egy dolgon. Mégpedig,
hogy valószínűleg ők sem engem, sem a más ismerőseimet egyáltalán nem értik meg. Ez
sajnos vagy nem sajnos fordított esetben nem mondható el. Az egy dolog, hogy nem pontosan
értek szóról szóra minden egyes mondatot, ami elhagyja a szájukat, de általában a felém vagy
hozzám hasonlók felé szegezett kritikáik eléggé világosak számunkra.
Amint egyre csak futottam az utakon, idővel az utca egy olyan pontjára érkeztem, ahol már
kis híján sehol sem lehetett látni egyetlen lelket sem. Megérkeztem a fényes nappal is sötét,
idegenek számára bizonyára iszonyatos félelmetes érzést keltő (emberlényi nyelven)
„sikátorba”, azaz a Rokkant Mancsok búvóhelyére.
Én aztán nem vagyok idegen. Sőt, még ha esetleg valami véletlen folytán az is lennék, nem
ijesztene rám. Hiszen roppantmód merész természetem is van. A sikátoron belül három lépést
(az én kisebb mancsaimnak ötöt) kellett megtenni. A mancsok roppantul titkos ebek, így egy
összetéveszthetetlen rézszínű és rongyos ponyvával kellett letakarniuk a búvóhelyük bejáratát.
Nem léphet csak akárki be abba a zárt terükbe. Bár Andor ezt a fajta megoldásukat
ostobaságnak találja, szerény ebszemélyem szerint egész praktikus.
Megtettem a kellő mennyiségű lépést, majd bebújtam a hely bejáratát eltakaró ponyva alatt.
Megcsapott a búvóhely oly jellegzetes illata. A rodhadt halszag keveredvén a posvadt
gyümölcsök és egyéb más erős szagú emberlények szemében vegyes hulladék szagával. Ízük
minden bizonnyal fergetegesen mennyei és fenséges, bár azokból az étkekből még Andort
sem láttam falatozni egyszer sem. Kizárt, hogy pont engem részesítenének valami csoda
folytán abban a megtiszteltetésben, hogy ténylegesen a fogaim közt s nyelvemen érezhessem.
A búvóhelyükön egyaránt az összes mancs jelen volt, mind a három pudli nővér. Bár nem
garantált, hogy ténylegesen vérszerinti testvérek, ettől függetlenül egy család. Még saját
történetüket is megírták. A legfiatalabbik, Kerge éppen valami csukával játszott. Valószínűleg
ma zsákmányolt ki egy emberi lényt, s tőle szerezte. Az általuk létrehozott családfájukon
középső Penge a napi lustálkodásadagját szerette volna kimaxolni. Egy kényelmesen
szétcincált matracon fetrengett. A legidősebbik nővér, Elme szeme pedig egyből rám
szegeződött. Közben a padlót kaparászta karmaival. Tekintete azonban elég sebesen
szomorkássá vált. Gondolom azért, mert arra számított, hogy Andorral együtt toppanunk majd
be.
– Üdvözletünk ismételten pöttöm fakó Agyag – vett tudomást rólam ebben a pillanatban
Kerge, s az emberlényi lábbelit hátrahagyva közelebb lépkedett felém.
– Megpróbálok úgy tenni, mintha fogalmam sem lenne az újból ittléted okáról – szegezte egy
kisebb sóhajjal felém Elme. – Ezúttal mi szél fújt az utcáink sorai közé?
– Sziasztok! – nagyon örültem, hogy végre hagynak szóhoz jutni. Ugyanis addig semmilyen
esetben sem vagyok képes nyugodni, míg nem volt lehetőségem köszönteni a másikat. – Azt
tettem amit tanácsoltatok, de semmi haszna! Andor nincs sehol, én meg belefáradtam a
várakozásba!
Igen, itt kicsit elvetettem a sulykot. Hiszen a Rokkant Mancsok nem ilyesfajta hangnemet
érdemelnek. De ha egyszer ez a helyzet, most így alakult, már semmit nem lehet tenni.
Kimondtam, amit ki kellett, szépítés nélkül. Habár igaz, engem még nem ért őket illetően
semmilyen olyannyira förtelmes büntetés, kétlem, hogy ezúttal másképp lenne. Előadásomat
hallva mindhármójuk tanácstalan tekintettel összenézett. Mostanra már Penge is magához tért.
– Agyag, még önmagunknak sem voltunk képesek bevallani ezt – kezdte az említett pudli –,
de szerintünk Andor előreláthatóan nem fog hazatérni hozzád. Hozzánk.
Kérdő tekintettel meredtem rájuk, fejemet kissé oldalra döntve. Szemem hol Pengét, hol
Kergét, hol pedig Elmét mustrálta, mielőtt az utóbbi megszólalt volna.
– Andor feldobta a mancsát. A kedves régi barátunk sajnos nem tér már vissza utcáinkra.
Értem. Jól vagyok, persze. Értem. Megértem én. Hiszen ez elég gyakori a gazdátlan ebek
köreiben. Én is már jó régen, még kölyökkoromban fel lettem világosítva ezt illetően.
Észszerűen azok az ebek, akiket emberlények fogadtak be s tartanak el sokkal nagyobb
biztonságban vannak. Bár nagyrészt fogalmuk sincsen a világról. Ebben azért előrébb
vagyunk mi, gazdátlanok. Csakhogy ők nem így gondolják. Volt már lehetőségem beszélgetni
egy ingyenélővel a fajtánkból, s be kell valljam, elég ostobák. Az idősebbek a „sznob”
jelzővel is illetik általában őket emellett. Örömtelien ugyanis szeretik velünk szemben
kijátszani az ,,én legalább pontosan tudom, melyik fajtába tartozom” kártyát. Mert igaz, sem
én, sem Andor nem vagyunk tisztában a pontos fajtánkkal. Bennem lehet egy pár csöppnyi
labradorvér (a mancsok szerint), viszont Andorral kapcsolatban senki sem tudott
megállapítani semmit. Mindezek ellenére viszont nem mondom, hogy nincsen a nem
gazdátlan ebek közt is kivétel. Mondjuk, van, aki közülünk való, s hasonlóan bugyuta a
hozzáállása az élethez. Általában őket elég hamar hátrébb hagyja mindenki, s eléri őket a vég.
Pont, mint most Andort. De mégis hogyan? Mi történt? Baleset volt vagy megtámadták? Áh,
lehetetlen. Andorral szemben megnyerni egy bunyót képtelenség. Amióta csak az eszemet
tudom, ragaszkodom hozzá valamilyen okból kifolyólag. Ezt ő is észlelte, ezért még a
legelején lelkemre kötötte, hogy ha valaha is bekövetkezne ilyesmi, ne csüggedjek, hanem
éljek. Éljek úgy, mintha mind a kettőnk életét énmagam élném, az én mancsomban lenne, s
rajtam múlna. Akkoriban még nem nagyon értettem, mire gondol. Pár hónapos lehettem csak.
Pedig az utolsó napokban, amiket még együtt töltöttünk, felhozta párszor. Akkor sem
szenteltem neki különösebb figyelmet. Habár ő valahonnan érezte, hogy ez lesz. Hogy
nemsokára bekövetkezik.
Próbáltam laza pofát vágni. Közölni szerettem volna valamit a mancsokkal. Talán égbe tolt
orral, s untig önbizalommal telve azt, hogy szólóban is egy nagyon csúcs, bár magányos életet
fogok élni. De ez a csönd már menthetetlen volt. Inkább csak fogtam magam, majd se szó se
beszéd elhagytam a búvóhelyet. Kiballagtam a sötét sikátorból. A jellegzetes itteni szag- és
illatkavalkád amelyhez annyi emlék köt, kezdett egyre csak halványulni minden egyes
megtett lépésemmel.
Pár taposással később ismételten elérkeztem a városom élettel telibb részébe. Az itt lévő
szagokhoz mindig annyira nehéz hozzászokni miután a Rokkant Mancsok placcáról
támolygok vissza. Megpróbáltam nem az emberlények lába alatt bolyongani, s gondolkodtam.
Oké. Tehát Andor nem tér vissza. Hiába is várnék rá az étterem parkolójában, nincs értelme.
Hiszen a mancsok is megmondták. Viszont így én most kifejezetten el nem tudom képzelni,
hogy mihez kezdjek. Unatkozni nem szeretek, azonban ha nem találok valami elfoglaltságot,
csak az lesz a vége. Holott az számomra kínszenvedés. Talán találnom kéne egy új társat
magam mellé? Nem. Hisz Andor mondta, hogy mi mint gazdátlanok, nem bízhatunk senkiben
sem. Pedig milyen jól is tettem, hogy kölyökkoromban nem hallgattam rá. Hisz akkor ővele
sem lettem volna soha jóban. Csakhogy ő más volt, mint a többi eb. Csakugyan úgy érzem,
hogy most már magamon kívül senkiben sem bízhatok. Talán elmehetnék innen. Elmehetnék
világot látni. Új életet kezdhetnék valamerre, messze innen. Vagy talán elég lenne csak egy
másik negyedbe átköltöznöm elsőnek. Mivelhogy most jut eszembe: én már találkoztam olyan
kóbor ebekkel, akik a világ másik oldaláról érkeztek ide. Akkor is csak néhány napra
maradtak itt, majd folytatták útjukat. Na, ők aztán igazi kalandorok! És egyikük sem
hasonlított rám. Mind tele voltak különböző vágásokkal, karmolásokkal. Voltak, akiknek
végtagjaik hiányoztak. Voltak közöttük vakok, siketek. De mind egy az egyig hihetetlenül
erős és vaskos. Sőt, ők még néha emberlényekkel is párbajozni szerettek volna. Bár meglehet,
hogy az utazásaik által váltak ilyenné. Lehetséges, hogy egy nap megpróbálkozom vele, de
egyelőre megelégszek egy új negyedbe való költözéssel. A szemeimbe szökött valamiféle
„rettentően kalandrakészséget” tükröző fény, mely előreláthatóan nem fog rövidesen kialudni.
Visszatértem a jelenbe. Körülnéztem. Egy jó alapos pillantást vetettem az utcára, amit
születésem óta egyszer sem hagytam még el. Itt cseperedtem fel (jó, még nem teljesen, de már
a Rokkant Mancsok felnőttként kezelnek!). Itt él, élt, s fordult meg mindenki, akivel valaha
találkoztam, akit valaha is közelebbről ismertem. És most éppen mindent és mindenkit
itthagyni készülök. Hogy lesz-e csöppnyi lelkiismeret-furdalásom, mert senkinek még csak
említést sem tettem tervemről? Valószínűleg igen. De erőt kell vennem magamon. Elvégre
egy hirtelenjében jött gondolat vagy terv, amitől talán eleinte még jómagad is idegenkedsz,
képes lehet elvinni az életedet egy váratlanul örömtelibb irányba. Már ha hiszel ebben. És én
hiszek. Az életem akár így, Andor nélkül is vehet egy boldogságos fordulatot, ha most lassan
bár, de útnak indulok.
A farkam fékezhetetlenül vad csóválásba kezdett. Kihúztam magam, és elkezdtem
nyújtózkodni. Jó alaposan, hogy aztán bírjak majd jóízűen rohangászva kalandozni, s
felfedezni. Kirázott a hideg, a bundám felborzolódott. Valami azt súgta nekem, hogy „állj!”
De nem hallgattam a hangra. Megindultam (ezúttal a nyelvemet a szájüregem belsejében
tartva). Farkamat ide-oda lóbálva szeltem a járdát. Emberlények s galambmadarak egyaránt
ugyanolyan undorral az arcukon hablatyoltak valamiket a saját nyelvükön hozzám. De sajnos
már bocsánatot kérni sem volt időm a nagy siettségben, amiért esetleg elijesztem őket, vagy
láb alatt vagyok. Csupán futottam és futottam végig, egyenes vonalban a járdán.
Viszont most jutott eszembe: fogalmam sincs, merre is van az ez mellett lévő negyed.
Körülnéztem, majd amellett döntöttem, hogy átmegyek az út túloldalára, a tőlem balra fekvő
csíkos izé… nos ezeknek senki sem tudja a pontos nevét, de azzal. Ugyanakkor még fiatalabb
koromban tanulmányoztam, hogyan is kell emberlényhez méltóan használni. Odalépkedtem, s
szemben egy olyasfajta hosszúkás lámpa után nézelődtem. A legfelső fénykör virított.
Ilyenkor meg kell várni, hogy a legalsóra váltson át. Na de nem fogok ám itt ácsorogni.
Fogtam magam, s leültem. Egyedül én, egy gazdátlan eb üldögélt a csíkos valami egyik
végén. Vártam, hogy a magas lámpa másik fényköre villanjon fel. Pár pillanat elteltével ez
meg is történt. Boldogan felpattantam, s rákezdtem jólnevelten átsétálni az út másik végéig.
Széjjelnéztem, és nem láttam magam körül bűzös gázt kibocsátó zajos masinát, csak egyet, de
azt is eléggé távol. Bár elég gyorsan hajtott. És közeledett. Viszont itt most én vagyok a
nagymancs, kötelessége megállnia! Hiszen az ő alsó lámpájuk nem is villog! Azonban rá
kellett döbbennem, hogy ez a bűzös borz nem fog megállni. De mégis mi történik?
Lefagytam. Nem tudtam továbbmenni. De ha nem mozdulok, akkor annak garantáltan nem
lesz jó vége. Hallottam történeteket olyanokról, akik az emberlények veszélyes utainak az
áldozatai lettek. De ők nem a csíkos frász tudja mit használták, hanem csak egyszerűen
egyenesen a közepébe száguldottak. Úgy a veszélyes. De én nem ezt tettem.
Már szinte éreztem a tipikus gáz szagát. Undorító. Holott már megszoktam. Hisz kis híján már
a legelső lélegzetvételemmel ezt szívtam be. Jött, közelített, de az én lábaim nem mozdultak,
csak bámultam az irányába. Már szinte éreztem a szelet, amit hozott magával. Éreztem, amint
süvít. Éreztem, amint már csak egy svábbogárnyi különbséggel volt előttem. De ennél is
közelebb ért. Elsötétült minden. Ugyanakkor vakon hallottam egy csattanást. Talán így
léphettünk kontaktusba? Hangok kavalkádja zengett körülöttem. Emberlény nyelv jellegzetes
hangzása több irányból is. Ámde pontosan ekkor minden megszűnt. Már hallani sem
hallottam semmit.
Nem éreztem a testem. Nem láttam, nem hallottam, vakkantani sem tudtam. Mégis az elmém
ébren volt, s érzékelte mi mindenre nem voltam már képes. Olyan érzésem volt, mint mikor
vakmerően tőlem jóval hatalmasabb ebekkel keveredtem összetűzésekbe (amik azért valljuk
be, eléggé egyesélyesnek bizonyultak), és ki lettem ütve a mancsuk által. Az egyetlen
különbség, miszerint tudtam, hogy ezalkalommal mikor kinyitom szemeim, nem Andor pipa
tekintetével fogok szembesülni.
Elbuktam. Nem tudtam eleget tenni a kérésének. Ráadásul még csak nem is az én hibámból
történt így. Legalábbis én nem mondanám azt.
Legszívesebben elkezdtem volna rohamosan rugdalózni. Ugyanis nagyon nem bírom, ha
ennyire nagyon nyugton kell lennem. De a testem zsibbadt volt, s olyan érzésem volt, mintha
lebegnék. Ugyanakkor ebben a pillanatban mintha valami megbizsergette volna a hátsómat.
Legszívesebben ficánkolni kezdtem volna, de egyelőre még mindig nem győztem uralkodni a
testem felett. De ez az érzés egyrecsak intenzívebb lett. És éreztem valami szagot is. Több
szagot. Vegyülve. Azonban igencsak idegtépően halványnak hatottak, és nem tudtam
megállapítani, pontosan mi a csudát is szaglásztam éppen. Iszonyatosan dühített és
összezavart. Mivelhogy úgy gondoltam, némileg ismerős szagok keringenek körülöttem, de
pontosan ekkor meg valami ismeretlen is közéjük keveredett. Erőteljesen és hevesen
szimatoltam, már szinte hasogatott, de nem adtam fel. Az a csiklandós érzés meg mostanra
már az egész testem felületén mászkált. Jól tudtam eddig is, hogy az élet után nem lesz
kellemes. Tudtam, hiszen (mint már említettem) a kóbor ebek köreiben gyakori, hogy egyesek
fűbe harapnak, ezáltal visszatérő téma nálunk a „mi lehet a halál után?” kérdés. És hát szinte
mindenki szerint keservesen gyötrelmes. Volt egy valamilyen terrier még régebben, a
Rokkant Mancsok ismerőse. Ő azt állította, hogy hozzá álmában eljött egy régi, már élők
sorából eltávozott pajtása, és tudatta vele, miszerint csakugyan katasztrofális ideát. Azt az
ölebet mindenki tébolyultnak tartotta, de épp most kezdtem azon morfondírozni, hogy talán
tényleg igazat beszélt. Abbahagytam a szimatolást, s ezúttal próbáltam fészkelődni. Ez az
érzés már számomra kibírhatatlan volt.
Úgy érezhettem magam, mint azok a rovarok, akik bábjukból kitörve valami csoda folytán
szárnyakat növesztenek. Egyeseknek csak egyszínű, másoknak viszont gyönyörűszép minták
is ékesíthetik azokat. Ők is minden bizonnyal az egész bábos állapot közepette megállás
nélkül fészkelődnek, és alig bírják kivárni, hogy végre szabadulhassanak ebből az irtózatos
helyzetből. Én pedig szerintem most pontosan együtt tudtam velük érezni. Habár kételkedtem,
hogyha ennek valaha vége szakad, rajtam is két olyan pompás lepel jelenne meg, hogy a
csontos hátamat ékesítse. Bár örültem volna neki.
Nem adtam fel. Át kellett törnöm a súlyos bábot, aminek e pillanatban rabja voltam. A fogaim
is vicsorítottam (legalábbis szerintem) a nagy erőlködésem közepette. Egyszerrecsak
megmozdult a bal mellső lábam. Talán sikerült? Emellett valamit látni kezdtem. Valami
világosat. A csiklandós érzés még csakugyan nem múlott el, azonban örültem a fénynek, (na
meg persze a bal mellső lábamnak). Talán jelenthet valamit. Talán azt, hogy a
szenvedésemnek már bármelyik percben vége szakadhat.
Igaz is. Végre képes voltam megmozdulni. Végre kirugdalózhattam magamat. Nagyon jól
esett. Vajon így érezhettem magam újszülött koromban is? Bár lehetetlen volna arra
emlékeznem, de fogadni mertem volna. Azonban a szemeim még mindig csukva voltak. Nem
is „csak” csukva, hanem egyenesen le voltak ragadva. Hiszen már mozogtam. Képes voltam a
végtagjaim mozgatására. Próbálkoztam a mellső lábaimmal valamiképp „megdörzsölni” a
szemhéjaim, de nem mentem sokra vele. Már kezdtem beletörődni, hogy mostantól vak
vagyok. Ez iszonyatos. A halál után valóban iszonyatos. Lehetséges netalán, hogy itt
mindenki látásképtelen? Mert vannak itt rajtam kívül, effelől semmi kétség. Ebek jellegzetes
szaga is vegyült ezen a helyen. Közeledett valami. Vagy valaki. Éreztem, amint a belőle áradó
szag erősödik. A lépteit is bizonyosan hallottam, csupán tompán. Ha minden igaz, pontosan az
én testem mellett fékezett meg. Szaglászott, egészen biztosan engem. Ezt már tisztán hallani
véltem. Egyszerrecsak valami bársonyos és puha dolog kezdte simogatni letapadt
szemhéjaim. Egy eb! Biztosan egy eb az! És éppen a leragadt pilláim nyalogatta!
Pár pillanat elteltével nyitásra bírtam szemeim. Végre! Habár először eléggé homályosan
tárult elém a világ, kétségkívül egy eb alakját véltem felfedezni magam előtt. Pislogtam párat,
s a látásom egyből letisztult. A felém emelkedett négylábú enyhén oldalra döntött fejjel
méregetett. Egyértelműen egy kölyökkutyával találtam szembe magam. A pofája koromfekete
színű volt, barnás kis gomb szemmel sötét pisze orra felett. Jókora bundája pedig szürkés,
sápadt és fakó. Bozontos farka ide-oda kalimpált. Egy fajtiszta kölyök farkasspicc –
állapítottam meg. Nem is maradt sokáig a társaságomban, hisz amint kitisztult a látásom, mint
aki jól végezte dolgát, vakkantott kettőt, s elszaladt.
Én végre a talpamra álltam. Nem titok, viszonylag meggyűlt vele a bajom. Párszor
kibillentem az egyensúlyomból, de a végén csak sikerült. A talpam alatt mintha csak puha,
finom vatta lett volna. Haloványrózsaszín. Felemeltem a fejem, s körbetekintettem.
Most már holtbiztos. Nem otthon vagyok. Nem is térek már haza. Kimúltam.
A látvány, ami elém tárult, egyenesen lélegzetelállító volt. Egy rét kellős közepén találtam
magam. Semmi extra, csak pár fa volt körülöttem, és történetesen mintha mindent rózsaszínes
bolyhos felhőkből gyúrtak volna. A fák terjedelmes lombjait, vaskos törzsüket, és persze
a talajt is, amit éppen tapostam. Körülöttem pedig seregnyi kölyökkutya rohangált,
hancúrozott, birkózott egymással. Örömteli vakkantgatások zaja zengte be az egész területet.
Előrébb haladtam. Átvágtam a temérdek játékos ebpalánta között, s a tisztás szélére érkeztem.
Itt szembesültem a ténnyel, hogy valójában a liget egy jókora hegy legtetején található.
Felettébb biztonságos hely ez a hegyorom a kis lurkóknak, tekintettel arra, hogy milyen
vadak.
A hegytetőről csodálatos kilátás tárult elém. Lent számos épületsor sorakozott, mintha egy
város lenne. Talán egy egész ország. Csak ebeknek! Emberlénymentesen! Ugyanis lejjebb
csakis négylábúakat véltem észlelni, az utcákat járva.
Nem volt az egész hely rózsaszín, csak egyes területek. Az egész placc valami nagyon szigorú
színkód szerint működhetett. Legalábbis szerintem nem volt véletlen, amiért világoszöld és
világoskék színű terület jóval több volt, mint például a sárga vagy a hófehér. Rózsaszínben is
talán csak ez az egy hegycsúcs tündökölt. Alattam meg keletebbre egy jókora erdő húzódott.
Átlagos sötétzöld színe volt. A rengetegnek végét sem láttam. Fái is olyannyira szorosan
húzódtak egymás mellett, hogy egy csekély fénycsóva sem lett volna képes beszűrődni a
lombok között.
Hirtelen Andor jutott az eszembe. Hisz ő is biztosan itt van! Megkereshetném. Bár az ő
távozásának már elég sok ideje. Jó messze járhat már innét. Kevés eséllyel találnám meg,
tekintve hogy mennyire hatalmas ez a hely.
Ismét a végtelen farengeteg irányába pillantottam. Lehetséges, hogy arra lenne? Andor
imádná. Sosem szerette a túlságosan zajos területeket, ráadásul imádta a koromsötétséget.
Elhatároztam. Az erdőbe megyek. Akármennyire is jól hangzott egy város csak ebekkel,
Andor után kutatnom volt most az elsődleges.
Miután ismét átvergődtem magam a bébiebek seregén, nem messze onnan, ahol ébredtem,
megleltem a levezető utat. Gyorsan leszaladtam. Pillanatnyilag csakis az erdőrengetegre
szabadott koncentrálnom. Pár négylábú volt ugyan a hegy alján. Mind csak pislogtak rám,
majd egymással halk sugdolózásba kezdtek. Ezt nem nagyon tudtam hova tenni, mindenesetre
próbáltam nem figyelni rájuk. Most az erdő a legfontosabb.
Szerencsém volt, ugyanis csak pár métert kellett futnom, hogy odaérjek. Azonban közelebb
érve azzal szembesültem, hogy egy alacsony kis rozsdás rácskerítés igyekszik
megakadályozni abban, hogy betegyem a mancsom a fák közé. Körülnéztem. Mégis miért van
itt ez a szánalmas lukacsos barikád? Talán veszélyes, és nem kéne a fáknak még csak
közelükbe se merészkednem? Mindössze egy dolgot felejtettek el. Én egy kóbor eb vagyok.
Gazdátlan. Nagyjából semmi nem rémiszt meg, és számomra semmi sem lehetetlen. Egy
szökkenéssel, karmaimmal felkapaszkodtam a kerítésre. Egy határozott mozdulattal
átlendítettem a hátsóm, s már a kerítés másik oldalán is voltam.
A baljós rengetegnek eredtem. Csakis régi barátom képe lebegett előttem.